2016. június 27., hétfő

Ön-azonosság-tudat


A múlt hétvégi csoporton felolvastam egy szöveget, melyet 1992-ben hallottam először és nagyon mellbevágott, mert egy olyan ember képét vetítette elém, aki sosem voltam, de mindig lenni szerettem volna. A címe "Meghívás" és egy észak-amerikai indián törzsfőnöknek tulajdonítják. Legtöbben körülöttem az akkori csoportban úgy vették, mint valamit, amit mondhatnának egy másik embernek, akit barátjuknak, párjuknak választanak. Én úgy hallottam, mintha nekem mondták volna. Onnantól kezdve belülről űzött valami, hogy azzá az emberré, nővé váljak, akit "meghív" Oriah Hegyi Álmodó.

A bő két évtized alatt gyakran tapasztaltam, hogy törekvésemet e cél felé akadályozza bennem valami/valaki. Gyakran kaptam magam azon, hogy miközben vezetem a csoportokat, bemutató előadásra készülök, vagy találkozóra indulok egy új ismerőssel, aki segíthet előmozdítani szakmai sikeremet, esetleg randevúra menet, elfog a bizonytalanság, néha határozottan a szorongás, hogy húzzam inkább meg magam otthonom meghittségében, mert lelepleződhetek. A hang egyértelmű volt és óvatosságra, sőt néha kifejezetten bújkálásra intett. Sosem mondta meg, hogy minek a kiderülésétől kellene tartanom. Bár most, leírva ezt, jövök rá, hogy a kérdést sem tettem fel, hogy kaphattam volna akkor választ rá :(.

Mindenesetre annyira autentikusnak hangzott az intő szó, hogy szinte teljesen eleget tettem neki. Magánéletemben a válás után megmaradtam anyának, de úgy, hogy bármire rájöttem magammal kapcsolatban önismereti munkám során, amire nem lehettem büszke, azonnal elmeséltem a gyerekeimnek, nehogy egyszer majd ők róják fel hibámul. Újabb párkapcsolat építésébe mindig igen vigyázva fogtam, rendszerint olyan férfivel, aki nem számított a szememben "veszélyesnek", azaz egyértelmű volt, hogy a viszony nem válik "komollyá".
Szakmaiságomban pedig olyanokkal dolgoztam, akik maguk kerestek fel, vagy ismerőrök ismerősei voltak. Semmi reklám. Időnként elértem egy olyan szférát, ahol ismertté válhatott volna a nevem, mint tréner, mediátor, előadó; akkor behúztam a kéziféket, visszahúzódtam akár hónapokra is, nehogy legyen belőle valami. "Mert még lelepleződöm".

Aztán 2 évvel ezelőtt részt vettem egy 1 hónapos két személyes utazáson, ahol útitársammal induláskor alig ismertük egymást. A hosszú ideig tartó együttlét idegen nyelvterületen óhatatlanul hozta, hogy nagyrészt együtt múlattuk az időt. (Meg kell vallanom: nagyszerűen.) Ez önmagától adta a lehetőséget, hogy sokat beszéljünk magunkról. Én pedig rácsodálkozhattam arra a nőre, akiről beszéltem, mikor magamról meséltem, az addigi életemről. Döbbenten láttam, mennyire más képet őrzök magamban magamról, mint ami ott kibontakozik a történetekből.
Elindult a láthatóvá válás...

Bő két hónappal később, életemben először London utcáit járva újabb megdöbbenésben volt részem: erős félelemmel töltött el a csadoros nők látványa. Kutatva ennek okát, megint csak a "lelepleződés" szó adott magyarázatot, és segített annak felismerésében, hogy amikor a visszahúzódásra figyelmeztető hang ellenére mégis csak nyilvánosság elé léptem, jelképes csadorba bújva tettem azt.
A mód? Testtömeg-felesleg, évente 2-3 hónap "visszavonulás", csak felkérésre indítani csoportot, olyan hobbyk, melyeknek a lakás falai között hódolhatok, vagy magányos gyaloglás órákig az erdőben-hegyeken, persze olyan utakon, ahol elkerülöm a tömeget.

Mikor mindezt már végre megláttam, elmentem családfelállításra. (Amikor az EMK-val elakadok, mert kognitívan falba ütközöm, nekem bevált eszköz B. Hellinger módszere.)
Ott végre megkaptam az első magyarázatot. Kiderült, hogy fogantatásom körül voltak olyan történések, melyek kimaradtak a családi legendáriumból. Ezeket és az értük való felelősséget magamra véve igyekeztem takargatni a valóságot. Mert hát, ha senki nem beszélt róla, akkor ez bizonyára titok. Nem szabadott kiderülnie.
Tehát nekem is mindent meg kellett tennem, hogy az árnyékban maradjon. Mert az én láthatóságommal a titok is láthatóvá válik esetleg. A családot pedig meg kell védeni minden áron. Én pedig igazán nem voltam nagy ár ... :(

Maui napütése szerencsére nem kedvezett az árnyéknak. Londoni utam pedig szivárvánnyal kezdődött és meglepő módon végig ott is sütött a nap.

Ennek az írásnak pedig nem csak a régi meghívás fekbukkanása adott apropót, hanem az is, hogy az elmúlt napok verőfényében megint azon kaptam magam: hív ugyan a szabad levegő, de valami benttart a lakásban.

Pedig ideje volna a láthatóvá válásnak ...
Lehet, hogy mégis túl nagy ár feláldozni az életem egy titokért?