Vezettem éveken át egy nőknek szóló csoportot, melynek címe Isteni hancúr volt. Ott készült egyszer ez a kép, mikor témánk egy korábbi életszakasz lezárása és egy újabb megnyitása volt. Középen a mécsesek köszönetet fejeztek ki azért, amit addig kaptunk a csoporttól, az élettől, kifelé haladva pedig kéréseinket, kívánságainkat jelezték a jövőre vonatkozólag.
Szerettem a munkát, amit ott végeztünk.Aztán jött egy vihar a lelkemben, életemben, ami elsodorta ezt a csoportot is. Valójában az volt az élményem, hogy amiért belekezdtünk, azt elvégeztük.
A címet kölcsönvettem arról a hétről, mikor is belekezdtem az ismeretség megkötésébe önmagammal. Ez a kifejezés indított el ugyanis engem "az úton", köszönet érte Karajos Editnek és Ken Cadigennek.
Akkoriban mindent elmondhattam az életemről, csak azt nem, hogy az isteni hancúr. Keményen szenvedtem. Ma viszont boldog vagyok, hogy élek.
Amikor ide jutok, rendszerint elgondolkodom, lehet-e egyáltalán váltani, változni. Valóban más vagyok, mint akkoriban voltam?
Egyszer valahol olvastam (sajnálom, hogy már nem emlékszem kinek a tollából), hogy változni csak önmagunkká lehet. Ez a mondat megragadt bennem, mint egy bogáncs és nem tudtam azóta sem kiverni a fejemből. Mindig nézegetem, igaznak találom-e.
Egyre inkább arra jutok, hogy igen.
Úgy látom, hogy az évek során elvégzett sok tanfolyam, csoport, élmény, utazás annyit hozott, hogy lepucoltam magamról sok mindent, ami nem én vagyok, hanem életem során tudatosan, vagy öntudatlanul magamra vettem. Véleményeket, következtetéseket, melyeket felvettem-elhittem magamtól, vagy másoktól. Attól függően, mikor hogy viselkedtem. Ezek a vélemények aztán befolyásoltak napokig, hetekig, évekig, évtizedekig.
Olyan ez az egész, mint egy játék. Bújócska. Isteni hancúrozás, hogy megleljem magam mindezek mögött az álarcok, paravánok, falak mögött, melyek megakadályoznak, hogy helyzetekben autentikusan, magamhoz hűen viselkedjek.
Milyen az, amikor magamhoz hűen viselkedem? Pontosan nem tudom. Talán soha nem fogom megtudni. 23 évnyi önismereti munka után néha azért vannak már sejtéseim. Előfordul, hogy mikor szólok valakihez, akit igazán szeretek, akkor tudom, hogy most azt mondom, ami tényleg az enyém. Amikor az EMK-t mutatom meg embereknek, olyankor is tudom, hogy valóban arról beszélek, amit szeretek, amit nagyra tartok. Én, aki vagyok.
Ugyanakkor eszem ágában sincs megbánni, amikor másképp van. Mert az is a játék része.
Unalmas lenne enélkül.
Mint az EMK a sakál nélkül. Ahogy Marshall mondta mindig: köszöntsük szeretettel a sakált és tudjuk meg, mit akar. Mert csodás üzenete van, ha hajlandóak vagyunk meghallani.
Nekem is jó mulatság megtudni, mit akar tőlem egy-egy ítélet, vélemény, melyet én, vagy más mond rólam.
Köszönöm, hogy ez a kíváncsiság velem született és nem lankadt bennem az évtizedek során! Ez bíztat nem csak az ítéletek valódi üzenetének megértésére, de magam megtalálására is mögöttük . Újra és újra és újra és újra ... Élek!
