2014. december 9., kedd

A szeretet ára



A szeretetről azt tanultam Marshalltól, hogy az esetek nagy részében szükséglet, csak időnként érzés.
Ha pedig inkább szükséglet, akkor, mint olyan, cselekvéseken keresztül tud kielégülni.
Ezt az EMK tanfolyamokon hangsúlyozom, tanítom, más alkalmakkor pedig sokszor beszélek róla. Mert igaznak tartom.
Amikor kifejezzük a másiknak, mint szükségletet, akkor ő érteni fogja, mi zajlik éppen bennünk. Ugyanakkor magunknak kell tudnunk, hogy az adott pillanatban mely cselekvésből, vagy szóból tudnánk megkapni. Mint szükséglet, mindannyiónké, ott azonosak vagyunk egymással. Aztán következik mondatunk negyedik része, a kérés. Ott pedig jön a szóródás, hisz a megoldásban mérhetetlenül sokfélék vagyunk.
Van, hogy egy ölelés, van, hogy egy szál virág, néha a néma meghallgatás, máskor a felgyűlt piszkos konyhai edények elmosogatása, egy csésze tea a számítógép mellé, meleg vacsora fáradt és éhes kedvesünknek, élvezettel együtt töltött idő, apró, vagy nagyobb ajándék, ha megkérdi valaki, hogy vagyunk, egy mosoly, vagy éppen a fájdalom kimutatásának felvállalása az, amit szeretetnek fordítunk.

Az elmúlt egy évben valaki miatt erősen és sokszor kiléptem a komfortzónámból. Egy beszélgetésben azt mondtam neki, nem tudom ki miatt és mely történés következményeként olyan nehéz most a mi viszonyunk, de szívesen fizetem ezt az árat.
Akkor megdöbbentem a saját szavaimon. Megkérdőjeleztem az igazságukat.

Aztán pár napja egy régi ismerősömtől kaptam levelet, amiben azt kérdezte, hogyan sikerült kilépnem a "monodrámából", ahogy azt egy korábbi bejegyzésemben írtam. A neki fogalmazott válasz közben valami felsejlett bennem. Ugyanis azt írtam, hogy amikor egyszer csak kész lettem bevállalni a fájdalom kockázatát is azért, hogy részem lehessen a szeretetben, akkor kinyílt számomra az addig zárt világ..

Miközben ezt írtam, ráláttam, hogy igazat mondtam abban a bizonyos beszélgetésben. Akiket igazán szeretek, azokért kész vagyok fájdalmakat is bevállalni. Természetesen nem határtalanul és nem mindig, sőt, nem is mindenféle fájdalmat.
De amikor együtt vagyok valakivel és látom, hogy bizonyos cselekvéseit, önkéntelen rezdüléseit én fájdalommal reagálom le, ugyanakkor ez nem tántorít el mellőle, akkor tudom, hogy most bennem a szeretet éppen nem szükségletként, hanem érzésként van jelen.
Ami sokat elbír. Így szeretem gyermekként szüleimet, anyaként gyermekeimet, testvéreimet, jó néhány barátomat. Így egyszerű tudatosítanom ezekben a kapcsolatokban az EMK alapállítását, hogy az érzéseimért nem a másik, hanem egy (vagy több) bennem felbukkanó szükséglet a "felelős", ill., hogy igaz ez a másik félre is.

Tehát, a sok egyéb érzés mellett a fájdalmat is vállalom. Persze, kell, hogy legyen mellette még a kapcsolatban számomra öröm, megkönnyebbülés, boldogság, felszabadultság, csodálat, ámulat stb. érzés (azaz kielégült szükségletek) is. Ahogy a virágon megférnek egymás mellett a különböző színű szirmok.


Fontos a megfelelő egyensúly. 

Ugyanakkor a kölcsönösség is. Ha egy kapcsolatban, amelyben én így vagyok jelen, a másik azt mondja, hogy a könnyeimet látva mindig összeszorul a szíve, akkor is, ha azok tőle függetlenül hullnak, de ott marad velem és figyel rám - akkor tudom, hogy megéri. Mert a szeretet, mint érzés, mindkettőnkben jelen van!

Így szabadok lehetünk, lerakhatjuk a "viselkedés" kényszerét.
Köszönöm, hogy részem lehet ebben! Ez egy számomra igen fontos érték!



2014. december 6., szombat

A félelem vége


Lassan született ez az utolsó rész bennem. Mert ahogy sok hónappal ezelőtt a trénerképzőn megfogalmaztam, abbahagytam egyszer, hogy féljek a haláltól, aztán, hogy féljek az élettől.
Vlszont megmaradt a félelem, hogy elveszítem a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek. Az elmúlt hónapokban ráadásul többszörösen is aktuálissá vált ez a félelem az életemben

Mi van akkor, ha én kiállok magamért, a szükségleteimért, sőt azok számomra legideálisabb kielégítési módjáért is? Mert ezek a szükségletek olyan régóta éheznek bennem, hogy most nem tudok esetleg tekintettel lenni a körülöttem lévőkre? Nekik nemet mondok, hogy magamnak mondhassak végre igent?

Őszintén féltem, mi lesz, mert ezt ritkán próbáltam eddigi életemben, akkor sem igazán komoly dolgokban - talán a válásomat kivéve. Ahogy írom, ekkor szakítás is lett a vége. Tehát bizalomra okot nem adó tapasztalat volt. Akkor szabad nekem anyaként a gyermekeimnek nemet mondanom? Vagy a halákos betegséggel küzdő barátnak? Esetleg annak az embernek, aki a valaha kapott legnagyobb ajándékot adta nekem?

Tényleg sokáig kerestem a választ. Aztán egész közel leltem meg. Szeretett EMK-m segített ki a kátyúból. Meg a forró parázs emléke a talpam alatt.
Félelmetes elkezdeni önmagamat választani, de éppen ideje. Mert a többieknek is csak akkor fogok tudni tiszta szívből adni újra, ha már én rendben leszek. Tényleg nem éri meg a másikat magamnál jobban szeretni. Mert (aztán) megfizettetem és fizetem is az árát.
Ahogy sokáig fizettem a gyermekkori élmények kapcsán, a házasságomban és barátságokban is. Fizettem túlsúllyal, kedvetlenséggel, erőtlenséggel. a lelkesedés hiányával, zárkózottsággal.
Persze behajtottam a többieken is. A szüleimen konoksággal, késői felnövekedéssel, gyermekeim apján válással, a barátokon távolságtartással, néha számukra érthetetlen elhidegüléssel.
Szóval, miközben féltem a kapcsolat elvesztésétől, időnként annyira elegem lett a megalkuvásból, hogy én vetettem véget a viszonynak.
Tehát ez valójában nem működő megoldási mód.

Ezért szeretném mostantól másképp csinálni. Szeretnék inkább a pillanatban őszinte lenni, még akkor is, ha nekem ez félelmetes, a másiknak pedig esetleg fájdalmas, vagy érthetetlen. Mert valójában csak így van esélyünk arra, hogy megmaradjon a kapcsolat. Nem ebben a pillanatban, hanem hösszú távon.
Mert ha nekem sikerül megkapnom, megélnem, amire vágyom, akkor majd kész leszek újra őszintén odafigyelni és szeretni a másikat.
Először egyedül kell laknom, hogy újra akarjam az együttélést mással/másokkal. Először meg kell tudnom, milyen szokásaim vannak az egyedüllétben, hogy aztán tudjam, mit kínálok egy párkapcsolatban. Először ki kell derítenem, milyen értékeket teremtek és nyújtok én, hogy aztán őszintén és nyitottan tudjak elfogadni kincseket.
Ideje, hogy a magammal való kapcsolat megtartása fontosabb legyen minden lehetséges helyzetben, mint a másikba való kapaszkodás.
Tehát, azt kérem magamtól, mondjam meg, hajlandó vagyok-e minderre!
A válaszom pedig, hogy szándákomban áll ezeket megtenni. Amikor sikerül, majd örülök, amikor pedig nem (mert bizonyára lesz ilyen), akkor pedig igyekszem megértően megsímogatni a vállam, hisz sok-sok éves gyakorlatot nehéz egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.

Akkor talán színes virágot hoz majd a fenyő és ezzel lehet, hogy elfogadhatóbbá válik: ... a tűlevél időnként bizony szúr.