2014. november 19., szerda

Félelmeim manapság



Ez a kérdéskör a félelemmel kapcsolatosan Mauin kezdett el foglalkoztatni, idén májusban.

Először az erősen visszacsapodó parti hullámzásnál, amikor Z. szorosan fogva a karomat, a hátamat is megtámasztva igyekezett engem kisegíteni a partra, aggódva, hogy a víz szívó ereje miatt nem tudok kijutni. Ezt a kéretlen segítséget tapasztalva ingerült lettem. Mert bennem nem volt félelem. Tudtam, hogy valahogy megoldom a partra jutást egyedül is.
Aztán egy folyó mentén felfelé haladva a vízesések során, a meredek falon kötelekbe kapaszkodva, később pedig, egy függőleges sziklafalnál, kezdetleges, foghíjas létrán felmászva lehetett továbbjutni. Hallgattam az iránymutatók figyelmeztetéseit, utitársam kétkedését, fel tudok-e menni ezeken a helyeken, bennem is megjelent a bizonytalanság. Még nem láttam az akadályokat, csak hallottam róluk. Aztán, mikor szemben találtam magam a valósággal, akkor egy ideig nézegettem, miről is van szó, majd egyszer csak tudtam, hogy képes vagyok megtenni, így továbbjutni. Ekkor eltűnt belőlem a félelem.
Később, már ottlétünk utolsó napjain, ugyanezen a helyen, egy kb. 3 és fél méter magas szikláról ugráltam be nagy élvezettel a vízesés alatti medencébe. Mivel én szeretem ilyenkor, ha a víz felhajtó ereje hoz fel a felszínre, Z. pedig felúszik (ami sokkal gyorsabb), mindig tovább tartott a felbukkanásom, mint ami neki kényelmes volt.
Addigra már beszélgettünk ilyesmiről, így elhangzott a kérdés: Julianna, te mitől félsz?

Ott nem volt kész válaszom. Mert a kérdés főleg a fizikai dolgokkal kapcsolatban hangzott el. Arra jutottam, hogy a légszomjtól. Amikor valami miatt nem tudok levegőt venni, félelemmel tölt el. Ha ez olyankor van, amikor képes vagyok valamit tenni a légvételért, akkor könnyű helyzetben vagyok. De amikor nem látom, hogy a kezemben lehet a megoldás, akkor marad a félelem.

Azt is megláttam, hogy rendszerint felbukkanó félelmeim nagyrészt nem első kézből valók. Azaz, mint a gyerekek, ha egyedül kerülök szembe a parázsszőnyeggel, sziklafallal, kötéllétrával, mélységgel: felmérem a helyzetet és nekivágok. Vagy más megoldás után nézek, mert magától értetődően felfogom és elismerem fizikai határaimat. Néha pedig elfogadom a kockázatot, ami a cselekvéssel jár ...
Amikor viszont mások már hamarabb kifejezik nekem aggályukat, bizonytalanságukat, félelmüket, az hat rám.
Ebben az esetben kell némi idő, hogy eljussak a saját válaszomig a feladattal kapcsolatban, "kipucolva" fülemből, szívemből a hallottakat. Fontos letennem a mások érzéseiért való felelősségvállalást. Különben ott ragadok, nem lépem meg a (talán) megléphetőt és még sokáig visszhangzik bennem: meg kellett volna próbálnod!

Na, ennek a belső hangnak a felbukkanásától igazán félek. Mert ilyenkor csak részben, vagy egyáltalán nem figyelek arra, ahol, amiben vagyok, mivel ez a hang leköt.
Azaz elveszik a kapcsolat magammal mindaddig, míg oda nem figyelek rá(m).

Arra jutottam a hetek-hónapok óta tartó kutakodás során, hogy a kérdére adódott válaszom:
Én attól félek, hogy elveszik számomra a kapcsolat. Magammal, vagy/és a másik emberrel.

Ez komoly félelmem. Főleg, ha elhiszem, elfogadom, hogy nem tehetek a kapcsolat megtartásáért. Ha a másik valamiért elzárkózik.
Találhatok az okaival kapcsolatban magamban megértést és elfogadást, a félelem, fájdalom attól még megmarad. Ebben az esetben a "nem"-et képtelen vagyok jelen idejűnek hallani. Ilyenkor nagyon is "spirituálissá" válok, azaz csak a jelen van számomra. Márpedig, ha a jelenben nincs kapcsolat, akkor ez az örökkévalóságot jelenti.
Jöhet, de hiábavaló a tudás, hogy az idő nem létezik, csak a mi fejünkben :).
Emlékeztethetem magam, hogy én is túl szoktam jutni a teljes elzárkózáson, még akkor is, ha az esetleg éveket vesz igénybe. Nem segít.
Most szeretném a kapcsolatot. A másikat az életem részének tudni. Hisz nem tudom, lesz-e 5 perc múlva, vagy holnap, vagy jövőre! Ezért aztán az sem megoldás, ha igéretet kapok a későbbi folytatásra. Minimum a kapcsolat felvételének pillanatnyi esélye KELL nekem!

Ezt látom a gyermekkori történéseknél; amikor felidézem minden egyes elválásunkat a randizós időszakból későbbi férjemmel; manapság, ha a gyermekeim elutaznak; egy élvezetes beszélgetés lezárásakor; ill. amikor valaki, aki fontos számomra, azt mondja, most nem találkozhatunk, beszélhetünk egy ideig.

Nekem ez a megsemmisülés.

Aztán persze, ahogy telik az idő, meg tudom látni, hogy ez a jelen valósága, megszületik az elfogadás (vagy beletörődés?). Az embertől, helyzettől, az elengedéskor érzett fájdalom mértékétől függően kész vagyok újra kapcsolatot építeni, vagy sem. Tehát a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalomtól félek igazán!?

Marshalltól azt tanultam - amit aztán a tapasztalat is igazolt -, hogy egyféleképp érezhetem magam biztonságban: ha tudom, vagy legalább bízom benne: képes vagyok a felmerülő gondokkal, történésekkel, feladatokkal mit kezdeni. Mivel a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalom miatt sokáig képtelen vagyok továbblépni, magamhoz szeretettel fordulni (rendszerint hibáztatom ugyanis magam), nincs meg ez a bizalom bennem.
Egyenlőre marad a fájdalom, tehát marad a félelem...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése