2016. augusztus 3., szerda

Carpe diem!?


Minden filozófiai meggondolás nélkül ezt tettem az elmúlt évtizedekben. Ez sok tekintetben megkönnyítette az életemet. Amikor elkezdtem önismereti csoportokra, aztán satsang-ra járni, azonnal otthon éreztem magam és könnyű volt értenem, tudnom, miről is van szó. A Holt költők társasága c. film üzenete nekem csak  megerősítés volt arról, hogy nem vagyok egyedül.
De ez a hozzáállás a léthez nekem természetes volt. Nem került erőfeszítésbe, mert életem történései automatikusan ide vezettek.

Mostanában viszont pont emiatt tanácstalanul és időnként tehetetlenül állok  a következményekkel szemben. Mert számomra csak ez a működésmód létezett. Mikor pl. a gyerekekkel egyedül maradtam, ugyan szorongtam jó sokáig, hogy is fogunk majd boldogulni, de megoldásként csak és kizárólag azon dolgoztam, hogy elhagyjam a félelem irányította működésmódot.
Az, ami egy " normális" embernél magától értetődő: rövid és hosszútávú tervet készíteni a nehézségek feloldására, nálam szóba sem jöhetett, mert nem is gondoltam, hogy ilyet is lehet. Barátaim, szerettein ugyan néha megpróbálkoztak erre utaló javaslatokkal, tanácsadással, de mintha kínaiul beszéltek volna. Nem is fogtam föl, mit mondanak.
Mert ez nem volt benne a rendszeremben. Ki tudja, hogy és mi miatt maradt ki. Most csak azt tudom mondani, hogy ez a hiány egyszerre volt áldás és átok.

Áldás, mert ennek köszönhetően tényleg könnyű volt a félelmekkel szembenézve megtalálni, hogy most, ma mi a teendő. Legtöbbször az volt, hogy lélegezni ... , aztán kialakult.
Áldás, mert könnyű volt jól megtanulnom és tudnom az EMK-t, mely a jelenlét és folyamat nyelve, csodás eszköz az életben maradáshoz és bizalomteli kapcsolatok építéséhez. Ezen keresztül találnom egy olyan munkát, ami inkább élvezet, mint feladat.

Átok, mert fontos dolgok kimaradtak, melyek mások számára magától értetődőek. Bármilyen módon előre gondolkodni és legalább minimálisan, de gondoskodni az esetleges jövőről.
Számomra élő volt a mondat: A tegnap elmúlt, a holnap mindig holnap marad, csak a ma létezik.
Ennek következtében egyáltalán nem gondoltam a jövőre. Ha gondolat nincs, tett sem lehet. Így előre gondolkodás/gondoskodás sem létezett számomra. Ezért volt, hogy még csoportokat, tanfolyamokat is nehezen tudtam előre meghirdetni. Amit egy kedves kolléganőm tud, hogy előre látja minimum fél évét, tudja, mikor, hol, kikkel dolgozik majd 3-4, sőt esetleg 8 hónap múlva, nekem érthetetlen volt.

Ma, amikor már valami véletlen (olyan dolog, amit előre nem véltem ;)) folytán felfogom a jövő fogalmát, magam is döbbent csodálkozással nézem, hogy is volt ez. De így volt.

Szóval, van, mikor ez a mondat: "Élj a mának!", ajándék, tanítás, hogy átélhessük az itt és mostot, képesek legyünk örülni annak, ami van! Mert az gyakran csodálatos.

Ugyanakkor van, akinek pedig azt kell megtanulnia, hogy az itt és moston kívül létezik más is, lesz nekünk (jó eséllyel) jövőnk, amivel kapcsolatban bölcs előrelátással terveket készíthetünk, sőt, a jelenben megtehetünk dolgokat, hogy ez a jövő kiteljesedett lehessen.


2016. július 20., szerda

Nyári csoport 2016/2


Tudás-rendszerező/mélyítő




Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogyan is szeretném folytatni felgyűlt EMK-s ismereteim továbbadását. 
Amikor a trénerképző tartott, azt nagy kihívásnak, ugyanakkor elég izgalmas dolognak éltem meg. Magamtól bele sem kezdtem volna, de számomra igen kedves emberek kértek rá.
Manapság pedig úgy találom, hogy (örömömre) már sokan, sokat hallottak az EMK-ról, így bőségesen akadnak, akik igyekeznek azt beépíteni az életükbe. 
Ugyanakkor a gyakorlatban bizony elég nehéz alkalmazni az elméleti tudást. Amikor elolvasunk egy könyvet (még, ha többször is), nem jelenti, hogy a benne foglaltak automatikusan használható tudást jelentenek.  Amikor részt veszünk egy pár napos képzésen, nem várhatjuk magunktól, hogy az ott hallottakat profi módon használjuk a mindennapokban.
Emellett az elmúlt hónapokban sok példát hallottam rá, hogy barátok, barátok barátai tudják ugyan az EMK-t, illetve sokat tudnak róla, de amikor fellép egy konfliktushelyzet, melyben lehetne vele élni, mégsem jön automatikusan, hogy "na, akkor most ...".
Olyanokkal is beszéltem, akik már tanítják is mindazt, amit tudnak, de úgy találják közben, hogy vannak "lyukak" a tudásukban.

Ezért egy olyan képzést hirdetek meg, ahol a már megszerzett információkat átlátható rendszerré alakítva esélyt teremtünk magunk számára, hogy otthon, a családban, barátainkkal, a munkahelyen is elővehessük, amikor annak ideje van. 
Illetve, hogy a tudásunkban felfedezett hézagokat (mint régen a rómaiak a törött, értékes tárgyaknál) arannyal pótoljuk. ;)

Képzés helye: Lélekszíntér - Bp., VI. Szófia u. 15. 3. em. 
Ideje: 2016. augusztus 27-28. 10-18 óra 
Ár, részletek, jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com (levél tárgya: EMK)
  +36302515554
Maximált létszám: 12 fő

Szeretettel várok minden érdeklődőt!

Julianna


2016. július 14., csütörtök

Ezek "csak" szavak!?

                                         

Amikor egyéniben dolgozom emberekkel, előfordul, hogy a munka addig tart, míg megtalálunk egy szót, egy szükségletet és azt onnantól kezdve kincsként dédelgetve, vezérelvnek alkalmazva hazaviszik és hosszú ideig nincs több dolgunk. Mert ez a megtalált szó a megoldás a témában.
Nemrég már írtam ilyesmit, mert akkor bokasérülésem kapcsán rám is rámtalált a szelídség :).

Most megint befelé néztem hetekig, mert nem értettem, újonnan kialakult élethelyzetemben, szép otthonomban, letéve egyféle felelősséget már felnőtt gyermekeimért, hogyhogy nem boldogulok.
Elvileg megkönnyebültnek, elégedettnek, felszabadultnak kellene éreznem magam és lazán élni az új szabadsággal. De nem ment. 

Tudtam, hogy egyik ok a lassúságom. Adaptálódnom kell az új feltételekhez. Hisz csaknem 21 évnyi
rutint nehéz elengedni. 
Másik oknak a "családi lelkiismeretet" láttam, ahogy azt Bert Hellinger nevezi. Valamiféle szolidaritás testvéreimmel, szüleim életével-nehézségeivel tart vissza a továbblépéstől. 

Tegnap, a "szerda estén" (20 éve, még Havával kezdtünk összejárni, hogy gyakoroljuk az EMK-t, legyen egy támogató csoportunk, ahova egyedül nehezen megoldható ügyeinket visszük), ráébredtem, hogy amikor pénzről, megélhetésről van szó, én elakadtam az érzéseknél. 
A mondatom eleje van csak meg. Nem tudom, nem ismerem a szükséglet-szavamat. Évek alatt már sok felbukkant: szabadság, könnyedség, bőség, jólét, megbecsülés, elismerés, stb. De ezek akkor voltak igazak, aktuálisak, mint minden valamire való szükséglet, mely ugye pillanatról-pillanatra változik.
Múltkori, önbizalomról szóló csoportomon az előrelátás is csatlakozott a sorhoz. De most mindez kevésnek bizonyult. valahonnan más irányból kellett magamra tekinteni. A tegnap előkerült létfenntartás valamivel közelebb vitt magamhoz, de nem volt az igazi.
Ma aztán elkaptam. Életerőnek nevezzük. Volt bátorságom, kitartásom, felelősségvállalásom, törődtem, gondoskodtam, biztonságot nyújtottam, értékrendet képviseltem, kiálltam magunkért, stb, de életerőm, az nem volt.

Az nekem elveszett. Egyszer, még gyerekkoromban. Egy esésből adódóan órákra elveszetettem az eszméletemet és ezek szerint az életerőm nagy részét is. Azóta valahogy másokból, másoktól nyertem, hol többet, hol kevesebbet. Míg a 3 gyerek velem élt, annyit, hogy felnevelhessem őket. Amikor dolgozom, annyit, hogy megadhassam a hozzám fordulóknak, amit kérnek. A barátságokból annyit, hogy szeressenek. 
Egyenes ágon magamnak, úgymond direktben, hiánycikk volt. 
Írigykedve néztem azokat, akikből sugárzott és kapcsolatot építettem olyanokkal, akik szintén hiányt szenvedtek. (Viccesen itt duplán dolgozott/teljesített a "szimpátia".)

Most már látom, hogy amikor pénzről, anyagi boldogulásról van szó, akkor nekem életerő-re van szükségem. A tisztánlátástól megkönnyebbültem :).

Alább, belső kényszerből felteszek pár képet, melyek nekem életerőt mutatnak.

Előtte viszont: Amikor látom, mennyi szó van arra, hogy kifejezzük önmagunk és mások számára aktuális belső igényünket, meghatódom és megkönnyebbülök, mert az esély iránti szükségletem látom kielégülni, köszönöm az anyanyelvemet!

Amikor a 20 éve tartó szerdai gyakorlónkra gondolok, akkor hála és melegség önti el a szívem, mert összetartozást, támogatást, szeretetet élek meg így, köszönöm azoknak, akik a múltban és a jelenben velem voltak/vannak szerda esténként!



                                 


2016. június 27., hétfő

Ön-azonosság-tudat


A múlt hétvégi csoporton felolvastam egy szöveget, melyet 1992-ben hallottam először és nagyon mellbevágott, mert egy olyan ember képét vetítette elém, aki sosem voltam, de mindig lenni szerettem volna. A címe "Meghívás" és egy észak-amerikai indián törzsfőnöknek tulajdonítják. Legtöbben körülöttem az akkori csoportban úgy vették, mint valamit, amit mondhatnának egy másik embernek, akit barátjuknak, párjuknak választanak. Én úgy hallottam, mintha nekem mondták volna. Onnantól kezdve belülről űzött valami, hogy azzá az emberré, nővé váljak, akit "meghív" Oriah Hegyi Álmodó.

A bő két évtized alatt gyakran tapasztaltam, hogy törekvésemet e cél felé akadályozza bennem valami/valaki. Gyakran kaptam magam azon, hogy miközben vezetem a csoportokat, bemutató előadásra készülök, vagy találkozóra indulok egy új ismerőssel, aki segíthet előmozdítani szakmai sikeremet, esetleg randevúra menet, elfog a bizonytalanság, néha határozottan a szorongás, hogy húzzam inkább meg magam otthonom meghittségében, mert lelepleződhetek. A hang egyértelmű volt és óvatosságra, sőt néha kifejezetten bújkálásra intett. Sosem mondta meg, hogy minek a kiderülésétől kellene tartanom. Bár most, leírva ezt, jövök rá, hogy a kérdést sem tettem fel, hogy kaphattam volna akkor választ rá :(.

Mindenesetre annyira autentikusnak hangzott az intő szó, hogy szinte teljesen eleget tettem neki. Magánéletemben a válás után megmaradtam anyának, de úgy, hogy bármire rájöttem magammal kapcsolatban önismereti munkám során, amire nem lehettem büszke, azonnal elmeséltem a gyerekeimnek, nehogy egyszer majd ők róják fel hibámul. Újabb párkapcsolat építésébe mindig igen vigyázva fogtam, rendszerint olyan férfivel, aki nem számított a szememben "veszélyesnek", azaz egyértelmű volt, hogy a viszony nem válik "komollyá".
Szakmaiságomban pedig olyanokkal dolgoztam, akik maguk kerestek fel, vagy ismerőrök ismerősei voltak. Semmi reklám. Időnként elértem egy olyan szférát, ahol ismertté válhatott volna a nevem, mint tréner, mediátor, előadó; akkor behúztam a kéziféket, visszahúzódtam akár hónapokra is, nehogy legyen belőle valami. "Mert még lelepleződöm".

Aztán 2 évvel ezelőtt részt vettem egy 1 hónapos két személyes utazáson, ahol útitársammal induláskor alig ismertük egymást. A hosszú ideig tartó együttlét idegen nyelvterületen óhatatlanul hozta, hogy nagyrészt együtt múlattuk az időt. (Meg kell vallanom: nagyszerűen.) Ez önmagától adta a lehetőséget, hogy sokat beszéljünk magunkról. Én pedig rácsodálkozhattam arra a nőre, akiről beszéltem, mikor magamról meséltem, az addigi életemről. Döbbenten láttam, mennyire más képet őrzök magamban magamról, mint ami ott kibontakozik a történetekből.
Elindult a láthatóvá válás...

Bő két hónappal később, életemben először London utcáit járva újabb megdöbbenésben volt részem: erős félelemmel töltött el a csadoros nők látványa. Kutatva ennek okát, megint csak a "lelepleződés" szó adott magyarázatot, és segített annak felismerésében, hogy amikor a visszahúzódásra figyelmeztető hang ellenére mégis csak nyilvánosság elé léptem, jelképes csadorba bújva tettem azt.
A mód? Testtömeg-felesleg, évente 2-3 hónap "visszavonulás", csak felkérésre indítani csoportot, olyan hobbyk, melyeknek a lakás falai között hódolhatok, vagy magányos gyaloglás órákig az erdőben-hegyeken, persze olyan utakon, ahol elkerülöm a tömeget.

Mikor mindezt már végre megláttam, elmentem családfelállításra. (Amikor az EMK-val elakadok, mert kognitívan falba ütközöm, nekem bevált eszköz B. Hellinger módszere.)
Ott végre megkaptam az első magyarázatot. Kiderült, hogy fogantatásom körül voltak olyan történések, melyek kimaradtak a családi legendáriumból. Ezeket és az értük való felelősséget magamra véve igyekeztem takargatni a valóságot. Mert hát, ha senki nem beszélt róla, akkor ez bizonyára titok. Nem szabadott kiderülnie.
Tehát nekem is mindent meg kellett tennem, hogy az árnyékban maradjon. Mert az én láthatóságommal a titok is láthatóvá válik esetleg. A családot pedig meg kell védeni minden áron. Én pedig igazán nem voltam nagy ár ... :(

Maui napütése szerencsére nem kedvezett az árnyéknak. Londoni utam pedig szivárvánnyal kezdődött és meglepő módon végig ott is sütött a nap.

Ennek az írásnak pedig nem csak a régi meghívás fekbukkanása adott apropót, hanem az is, hogy az elmúlt napok verőfényében megint azon kaptam magam: hív ugyan a szabad levegő, de valami benttart a lakásban.

Pedig ideje volna a láthatóvá válásnak ...
Lehet, hogy mégis túl nagy ár feláldozni az életem egy titokért?


2016. május 18., szerda

Nyári csoport 2016/1 ÖNBIZALOM


Nagyon szeretem ezt a képet, bár nem tudom, mennyire érzékelteti az eredeti látványt. Engem elvarázsol, amikor az óceán hullámainak tajtékát az erős szél megemeli, továbbviszi. Sok-sok képet készítettem, hogy segítsen felidézni az élményt, ha itthon ülök a szobámban.
A mozgalmasság ereje arra késztet, hogy én is mozduljak, tegyek. Az első eredmény:

Enyém a világ!
Önbizalom, önbecsülés, mint belső igény



 A Marshall halálának évfordulójára szervezett találkozón én is tartottam előadást. Ott, mikor megemlítettem, hogy vezettem már EMK alapú önbecsülésről szóló csoportot, többen felhördültek. Erre az élményre emlékezve most újabb 2 napos műhelymunkát tartok e témában.

A gyakorlatok segítségével megláthatjuk, mik a mozgatórugóink, amikor egy számunkra kényelmetlen helyzetben inkább nyelünk egyet, de nem szólunk; amikor a másik rajtunk vezeti le haragját és mi lehajtott fejjel hallgatunk; amikor szeretnénk ugyan megszólítani egy számunkra szimpatikus embert, aztán mégis odébb megyünk, mert nem akarjuk zavarni, ... Végül marad a keserű szájíz és az önvád, amitől a következő helyzetben csak még bátortalanabbak leszünk.

Ezen a hétvégén azon dolgozunk, hogy mostantól másképp is megnyilvánulhassunk. Bátrabbak, magunkat felvállalók, önmagunkat képviselni tudók, magabiztosabbak legyünk fontos helyzetekben. Persze úgy, hogy továbbra is harmóniában maradjunk belső értékrendünkkel :).

Szeretettel várok mindenkit, aki szívesen tekint magára az EMK-t használva, akár ismeri azt, akár nem. A gyakorlatokat ugyanis úgy álítottam össze, hogy "kézen fogva" végigvezetlek benneteket magatokhoz. Aki pedig ismeri az EMK-t, tudását is növelheti, látva, hogyan lehet azt "többlépcsős" helyzetekben használni.

A csoport résztvevőinek száma maximum 10 fő.

Időpont: 2016 június 18-19. 10-18 óra
Helyszín: Lélekszíntér, Budapest, VI. Szófia u. 15, 3.em.
Ár és jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com - "önbizalom" témamegjelöléssel, vagy a +36302515554 telefonszámon

Szeretettel:
Julianna



2016. március 21., hétfő

Tenni, vagy nem tenni?




Lassan gyógyulok. Egy látványos jobbulási szakasz után csütörtökön újra erősebben dagadt a bokám, így megint előkerült a népmesékből ismert forrasztófű (melyet a korábban megmentett kígyó hoz a legkisebb fiú ízzé-porrá zúzott lovát összerakni /általában jobb lesz, mint új korában/). Még szinte forrón kell külsőleg alkalmazni pakolásként.
Eredményeként tegnap reggel arra ébredtem, hogy megint sírdogálok. Miért is?

Mert igen gyakran fordul velem elő, hogy éjjel alvás helyett játszom a számítógépen. Vagy napközben mosogatás, vasalás helyett bekapcsolom a tv-t, halogatom a tanfolyamok meghirdetését, inkább bámulom a faágak mozgását az ablakból, a barátok visszahívása helyett pedig belekezdek valami női tűmunkába (na jó, ezeket van, hogy be is fejezem).
Ezek miatt a választások, illetve halogatások miatt egyáltalán nem szoktam érteni magam. Mert egyértelmű, hogy már rég nem félelem tart vissza. De akkor mi????
Tegnap ráébredtem (szó szerint) egy valós válaszomra.

Négyen vagyunk testvérek, ahogy mindkét szülőm is három testvér mellett nőtt fel. Családi hagyomány szerint, hogy minden házimunka rendesen meglegyen, a gyerekeit édesanyám korán munkára fogta. Főleg, mivel ő is dolgozott napközben, hogy legyen elég étel, ruha mindenkinek. Ez volt a közösségi elvárás is. A rendszeres iskolai felméréseknél, ha valakinek az anyukájáról kiderült, hogy "háztartásbeli", azon megütköztünk. Még akkor is, ha fel sem fogtuk igazán, ez mit jelent. Mindenképp valami olyat, amit a kérdőív elítélni valónak tart, ezért elítéltük.

Tehát, mivel anyunak dolgoznia kellett, szintén magától értetődő volt, hogy amikor kiosztotta a házimunkát, eszembe sem jutott vitatkozni.
2 idősebb testvérem az általános iskola elvégzése után azonnal dolgozni kezdett, mellette tanulták ki a szakmát. Így aztán 10 éves koromtól a nyári szünetben 3 évvel fiatalabb öcsémmel maradtam otthon a nap nagy részére. A dolgozó embereket pedig meleg, főtt étellel illett hazavárni. Ekkor tanultam meg főzni. Anyu munkába indulás előtt felébresztett, elmondta, mit, hogyan kell készítenem. Ezután visszaaludtam, így gyakran elfelejtettem a korai utasításokat. Ott álltam a konyhában, az előkeresett hozzávalókat nézve és igyekeztem emlékezni, milyen ételekben láttam már őket a tányérban. Aztán a szakácskönyvet segítségül hívva sütöttem, főztem. Néha igen jó móka lett belőle, mert a ház többi gyereke kiszagolta a nyitott ablakon kiáradó palacsinta illatát, kikönyörögtek egyet, meg még egyet ... , mire észbekaptam, már semmi nem maradt. Így a zsebpénzeket összeadva valaki elment alapanyagért, én pedig kezdtem előlről, hogy a család is ehessen. A keletlen pogácsa pedig pont jó lett a fiúknak a csúzlikba :).
De ennél többször volt végeredmény kioktatás: máskor hogyan készítsem el az ételt, hogy hasonlítson édesanyáméra.
Elismerést csak a gyerektársaktól kaptam. Néha.

Ugyanebben az időben tanultam meg mosni. A hétvégi felosztás ugyanis az lett, hogy anyu főz, nővérem takarít, én mosok. Vasalás hétfő délután. Az ágyneműt 2 egymás mellett álló nagy ágyra halmoztuk fel szép rendben, majd rákerült a szépséges ágytakaró, melyet anyukám horgolt. Örök kudarcélményem, hogy ezt a magas tornyot sosem sikerült olyan simára, szabályosra alkotnom, mint a többieknek. Pedig még a nyújtófát is bevetettem, hogy elérjem a közepét :(.

Mindeközben hallgattam, az ablakon át láttam a házunk beli többi gyerek játékát. Néha sajnáltam magam. Nagyon. De sosem lázadtam. Csak egyszer. Akkor is azért, mert öcsém viszont simán ellógta az ő feladatát. Az egyetlent. Mert miután mi ketten ebédeltünk, a mosogatás még rám maradt, utána neki kellett volna felmosni. Hetente kétszer. Viszont mire a mosogatás után észbe kaptam, ő már messze járt. A "dolgot" pedig el kellett végezni, különben  anyu haragudott, így ezt is én csináltam meg.

Szóval, korán befogtak ... Volt, hogy sírva végeztem a munkát, mert annyira szerettem vola én is ping-pongozni, ugrálókötelezni, tollaslabdázni, biciklizni. Strandra menni. De mindez csak délután volt az enyém.
Sőt előfordult, hogy mindezek után édesapám rámszólt, ha a szeme láttára olvastam: csinálhatnék valami hasznosat.

Ezek az emlékek a bokámban őrződtek :). Összességében meghatóak és szépek, de megérttettek velem valamit. Amikor manapság szabotálom saját dolgaimat, akkor lázadok. Lázadok a szüleim ellen, mert gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként nem tettem. A munka helyett az olvasást, vagy a belső munkát választom, mivel az nincs a családi rendben. Az alvás helyett pedig "azért is" játszom. Csak, hogy nekem legyen igazam. Még akkor is, ha semmi haszna, sőt nehezítem vele az életem. Én egy dacos felnőtté váltam ...

A felismerés viszont segít. A szelídség pedig talán old a dacon :).
Lassan ...


2016. március 18., péntek

Egy szükséglet ereje


Életem nagy részében űzötten kerestem valamit.
Mivel gyermekként volt néhány maradandó élményem a világ, az élet hatalmasságáról, sokáig azt hittem,  hasonló tapasztalatokat keresek.
Aztán, hogy bekerültem az "önismeret világába", nyilvánvalóvá vált, hogy nem itt kell keresnem, mert akarom, vagy sem, kapom ezeket, jönnek keresés nélkül is. Valamiért így adatott.

Viszont amikor magamat láttam akár tükörben, akár lélekben, ott elfogott ez a hiányérzet. Elégedetlenség, kielégületlenség, szomorúság, türelmetlen kíváncsiság kergetett, hogy megleljek valamit, ami abban segít, hogy boldogulni tudjak a mindennapokban, kiteljesedettséget, nyugalmat élhessek meg, ha az életemre, vagy akár csak egyetlen napomra nézek.
Sok-sok siker, találkozás, kapcsolat, utazás, ismeret eredményeként, ha boldogság töltött el, valahol a háttérben rendszerint maradt egy űr, amit jobban, vagy kevésbé, de érzékeltem.
Néha azt gondoltam: na, most közel vagyok. Pl. 2 éve, egy csodálatos utazás során. De megfogni ekkor sem tudtam.

Két és fél hete aztán, lekésve a buszt egy találkozóra menet, elindultam, hogy várakozás helyett mozogjak egy keveset addig is, míg elcsípem a következő járatot. Erős szél és hóesés volt mifelénk aznap. Így sok másra figyeltem, nem a lábam elé, ahogy azt anyukám tanította. (Ezt egyébként is ritkán teszem, mert akkor sok mindenről lemaradok ;)!)
Így aztán egyik lépcsőfoknál úgy éreztem, gödörbe lépek. Kibicsaklott a bokám, hason elterültem a földön, lenyúztam a térdem ... Talán 2 percig is így feküdtem, sírással küszködve a fájdalomtól, elesettségtől, magánytól, kétségbeeséstől. Aztán felálltam, tovább indultam, hogy megkeressem az esernyőm, amit elvitt a szél, sántikálva, időnként pityeregve.
Utána a buszmegállóba, hogy buszra szálljak. Persze nem arra, ami visszahoz az otthonomhoz, hanem mellyel folytathatom megkezdett utamat.
Lementem a városba, rendbe tettem magam egy bevásárlóközpontban, részt vettem a tervezett találkozón, megtettem mindent, amit elterveztem, sőt egy újabb feladatot beiktatva: találni egy olyan gyógynövényt, amiről tudtam, hogy segíteni fog szétment bokámon. Mindezt sántítva, fájdalommal és időnként sírással küzdve.

Miért írom le ezt ilyen részletesen? Mert számít. Ugyanis jellemző. Általában így álltam a problémáimhoz, gondjaimhoz világ életemben: Jól van, ez megtörtént, most menjek tovább, tegyem a dolgom, az élet nem vár! Oldjam meg! Utána persze keressem meg, mit tettem azért, hogy ez létrejött, hogy tanulni lehessen belőle! Mert a tudatosság fontos! Meg az erő, a kitartás, szavahihetőség, hitelesség, stb.

Itthon, csizmámból kibújva ránéztem a lábamra, elfogadva duzzadtságát. Pakolást tettem rá, felpolcoltam, bebugyoláltam, ahogy illik. Mert időnként a gyengédség sem árt!
Másnap reggel, újra megvizsgálva, hangos bömbölésben törtem ki. Mert felfogtam, hogy trauma ért. Úgy igazán.
Mármint: úgy igazán trauma ért és úgy igazán fel is fogtam. Azt is, hogy ezt eddigi életemben nem nagyon tettem. Ott és akkor szépen felvonult előttem életem sok-sok traumája, melyekben részem volt, de nem éltem át.

Aztán ..., jött egy szó - egy szükséglet. Ami, bár benne volt eddig is a szókincsemben, nagyon ritkán használtam. Sőt, 20 évnyi EMK-s munkám során sosem került elő. Az a sok csoport, rengeteg ember, töméntelen lista a szükségletekről egyszer sem hozta ki.

Most pedig, mint egy kulcs, minden záramba beleillik. Megmagyaráz, helyretesz dolgokat. Megértést és elfogadást hoz magammal kapcsolatban. Azt a megértést és elfogadást, amit kerestem mindig is.
Azóta pihenek, gyógyulok és rendben van, hogy ez idő. Hisz nem csak fizikailag, hanem lelkileg is struktúrális átalakulás, gyógyulás zajlik.
Mert megjött a szelídség!!

Ma reggel még felrémlett egy emlék. Járt hozzám valaki éveken át, eleinte egyedül, aztán a férjével, később megint egyedül. Néha szünetet tartott, aztán újra és újra jelentkezett, hogy dolgozzunk. Bár az EMK-t főleg mástól tanulta, de még egy tanfolyamomra is eljárt.
Úgy tűnt, ugyanúgy, mint én, keres valamit. Szerettem a vele való munkát, mert közös az értékrendünk és sok olyan szükséglet-szóra csodálkoztunk rá együtt, aminek az ízlelgetése élvezetteli volt. Pl. a lélekjelenlét. Amikor ez felbukkan, azóta is ő jut róla eszembe, mert együtt találtunk rá.
Egyszer aztán történt, hogy egy olyan szóra leltünk, amitől elsimultak a vonásai. Elégedetten hátradőlt és csak hallgattunk. Sajnos, magára a kifejezésre már nem emlékszem :(.
Ezután még eljött párszor, de már csak azért, hogy ezen szükséglet birtokában rendet tegyünk a párkapcsolatában, munkájában, önmagához való viszonyában. Megtalálta saját minőségét.

Ahogy most én is.
Úgy látszik, néha van, hogy egy szükséglet annyira a mienk, hogy rátalálva rend és harmónia támad bennünk, az életünkben.
Harmónia, melyben megpihenhetünk.