2017. június 18., vasárnap

Kapcsolatok tükrében


EMK tudásrendszerező és gyakorló csoport


Amikor elveszítjük a kapcsolatot (bármilyen rövid időre is) szeretteinkkel, akkor jöhet az EMK. 
Bár Marshall könyvében az önmagunk felé fordulás az utolsó fejezet, érdemes tudnunk, hogy minden esetben először azt fontos megnéznünk, mi van velünk. 
Igaz ez arra az esetre is, amikor a kapcsolat pillanatnyi hiányának ugyan semmi jele, de bennünk vélemény született meg társunkkal, a tettével, vagy a mondanivalójával kapcsolatban. 
Esetleg akkor, amikor a bennünk szinte észrevétlenül megszületett ítélet nem a másik emberre, hanem ránk vonatkozik.
De érdemes leellenőrizni magunkat akkor is, ha felénk intézett kérést hallunk. Ugyanis nem mindegy, milyen választ adunk rá. Mert gyakran automatikusan mondjuk ki az igent, cselekszünk és csak utólag tudatosítjuk, hogy semmi kedvünk nem volt eleget tenni ennek a kérésnek. Aztán fizettetjük az árat a másikkal egy teljesen más helyzetben, elvárva tőle, hogy ő is kedve ellenére megtegyen értünk dolgokat. 
Mások viszont a nemet mondják ki azonnal egy kérést hallva, szinte megfontolatlanul. Hisz kéretlenül annyit adnak vélt, vagy valós szükségletek kielégítésére, hogy amikor a másiknak tényleg feltámad valamely igénye és kér, akkor az már messze túl van minden határon. Felháborodottan, vagy védekezve, de nem is lehet más a válasz, mint a "nem", mert már nincs miből adni.

Azért, hogy az elveszett kapcsolatot hamar megtaláljuk és újra éljük, érdemes nyelvet váltanunk - magyarról EMK-ra :).
Ahogy annak idején Nada mondta, "felvesszük az oxigénmaszkot", aztán már őszinte kíváncsisággal fordulhatunk társunk felé is, hogy megtudjuk, vele mi van. Majd jöhet a mindkettőnknek megfelelő cselekvés.
Fontos: a kompromisszum nem EMK-s megoldás, helyette konszenzusra törekszünk :)!

Hogy erre a teljes folyamatra képesek legyünk "élesben", érdemes sokat gyakorolni és alap nyelvtudásunkat szélesíteni-mélyíteni.
Július 8-9-én azért találkozunk, hogy döcögős-rozsdás mondataink gördülékenyebbé válhassanak :).

Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Időpont: 2017. július 8-9. 10-18 óra között
Érdeklődés, regisztráció: jszentpeteri@gmail.com (tárgy: EMK), vagy +36302515554 

Szeretettel várom jelentkezéseteket:

Julianna



2017. június 12., hétfő

Anyaság - új dimenzióban


Dolgozom időnként egy számomra kedves fiatal nővel, aki gyermeke megszületése után "nagyon anyává vált".
Munka közben többször fogalmazott úgy, hogy most már lassan elengedheti az anyaságot, hisz elég nagy a gyerek, hogy önálló legyen. Mikor már többször is elhangzott ez a mondat, akkor nem tudtam csendben maradni és megemlítettem, hogy ez bizony szerintem tévedés. Mármint nem a gyerek önállósodása egy bizonyos kor után, hanem az, hogy onnantól anyaként hátra dőlhetünk és semmi dolgunk.
Mert gyakorló anyaként tudom, hogy csak megváltoznak, és nem megszűnnek a feladatok.

Hiszen a tinédzserek bulizni kezdenek és jön a gondolat, hogy vajon vigyázni tud-e magára, képes-e a körülötte lévő kortársakat "helyesen" megítélni és azokat választani barátnak, akiknek az értékrendje támogató.
Később: képes-e felnőni és felelősséget vállalni új lakóhelye fenntartásáért? Olyan párt választ-e, aki segíti, támogatja, bíztatja, bátorítja, aki mellett többször elégedett és boldog, mint szomorú, vagy feszült?
Vajon milyen szakmára adja a fejét? A munkahelyén megállja a helyét?
Tehát az ebédfőzés helyett arra kell késznek lenni, hogy ott legyen a vállam, mint egy sírásra alkalmas hely. Máskor nem a vállam, hanem a fülem kell, mert éppen meghallgatás a dolgom, véleménynyilvánítás nélkül. Esetleg pont, hogy nem csendben kell csak hallgatnom, mert jön a felszólítás: Mondj már valamit, Édesanya! Ugye szerinted is igazam van?

A fentieket, mint kelleket soroltam, de szeretném, ha értenétek, ezek örömteli feladatok. Mert azt mutatják, hogy eddig elég jól végeztük a dolgunkat, ha van bizalom a gyerekben, hogy mindezt megmutassa.

A képen a fiam látható. Aki a napokban azzal a lehetőséggel ajándékozott meg, hogy elolvashattam még beadás előtt a szakdolgozatát, helyesírás ellenőrzés okán.
Izgultam, hogy menni fog-e. Mert a helyesírás ok, főleg, ha szükség esetén használható az MTA helyesírás-ellenőrző netes felülete. Azon izgultam, értem-e majd a szakzsargont, mert bizony informatikáról van szó, ráadásul programozás, ami még a kínaiaknak is kínai :).
Viszonylag hamar telefonos, majd skype kapcsolatba léptünk, hisz ő Pécsett, én Budapesten ... Ugyanis jöttek a kérdéseim: mit is akar mondani ezzel, vagy azzal a mondattal?
Aztán lassan belelendültem.
Döbbenetes volt, de rájöttem, hogy értem a lényeget. Arról szóltak a tesztek és kísérletek, melyeket végzett, hogyan lehet időben és energiában optimalizálni a programozás és programfejlesztés folyamatát.
Elém kerültek olyan mondatok, melyeket szinte már költőinek tartottam elvontságukban.
A végén aztán elöntött a hála. Hálás voltam az élményért. Mert eddig többször próbálta ő nekem konyhanyelven elmondani, mi az, amit annyira élvez, hogy valóban hivatásnak éli meg és örömmel gondol arra, hogy ebből tartja majd fenn magát és jövendőbeli családját. De eddig nem sikerült felfognom.
A szakdolgozatot olvasva viszont végre leesett a tantusz.
Nyilván csak egy aprócska szegmense ez a munkájának. Nem magát a munkát, hanem az ő lelkesedésének okát fogtam fel valójában. Így őt értettem meg. Ezért lettem hálás.
Mert én meg arra tettem fel az életem, hogy megértsem az embereket különbözőségükben.

Idősebb lányom életében pedig az az egyik feladatom jelenleg, hogy boldog és büszke legyek, mert megvan a régóta áhított cél, a sikeres szinkrontolmács-vizsga.
A középsőnél pedig: ami az esetek nagyrészében, azaz ahányféle módon csak lehet, biztosítani arról, hogy szeretem.

Persze értem, sőt szimpatizálok a fiatal anyukával, aki kimerült és fáradt, mert feltöltődésre és pihenésre van szüksége több évnyi szabadság hiányában. Nem is olyan rég mondogattam az enyéimnek, hogy költözzünk szét, mert már nem tudok adni ...

Ugyanakkor fontos, hogy őszinték és egyértelműek legyünk önmagunk felé, hogy ne vágyjunk valamire, ami nem jön el. Mert "az anya nem szűnik meg, csak átalakul" :).



2017. május 29., hétfő

Életbátorság




Az Erőszakmentes Kommunikációban a szükségleteknek igen fontos szerep jut. Mivel a szükséglet a megértés, a találkozás és elfogadás kulcsa.
Az én megfogalmazásom szerint a szükségletek olyan, fogalomként kifejeződő belső igények, melyek az élet valamely pillanatában mindenkié lehetnek.
Szeretem, amikor a csoportokon, tanfolyamokon, vagy egyéni munkában új szót találunk 1-1 ilyen igény kifejezésére.
Van kolléganőm, akinél erősen korlátozott az erre használt szavak száma, mikor tanít, mert ugye, akik addig nem szoktak hozzá a szükségletekre való odafigyeléshez, örülnek, ha azt a tízegynéhány szót kell csak beilleszteni az új szókincsbe. Van benne ráció.
Ehhez képest én halmozok. Hisz az EMK lényege a kapcsolat létrejötte (magunkkal, ill. a másikkal). Szerintem annál könnyebb ezt a kapcsolatot fellelni, minél pontosabban, egyértelműbben fejezzük ki az éppen aktuális belső igényünket. Ezért aztán sok szavas szótárt készítek a résztvevőkkel.
Így találtunk rá a trénerképző egy pontján az életbátorság szóra is (Szalai Zs. Pynky ajánlotta meg valakinek).
Én imádom. Gyakran felmerülő szükségletem ugyanis ez a különös kifejezés. Merni élni :).

Most úgy került elő, hogy délelőtt dolgoztam egy fiatal nővel, akinél ilyesmiről volt szó. Mostanában ébred önmaga és saját igényei tudatára. Kiderült, hogy ő is azzal jött erre az életre, hogy ez egy klassz buli. Ahogy én is "isteni hancúrnak" gondolom, élem az életet.
(A környezetünknek időnként ez nehézséget jelent.)

A másik aktualitást a szombati operaházi látogatásom hozta.
Vezetőnk egy nyugdíjba vonult (valójában még fiatal) balett-táncosnő volt, aki az elején elmondta, nagyjából mi lesz a program, és már akkor említette, hogy lehet majd spicc-cipőt próbálni.
Ez megmozdított bennem valamit.
Rengeteg érdekes, izgalmas dolgot tudtunk meg az épületről, a balettben dolgozók életéről, így csak akkor ébredtem rá, mi piszkálódott meg a lelkemben, amikor bementünk egy próbaterembe és előkerültek a cipők. Az egyik nagyon tetszett és úgy tűnt, az én méretem. Belebújtam, odalépkedtem a tükör előtti korláthoz és mellette spiccbe álltam. Elöntött a boldogság ...

Aztán megszólalt mellettem egy fiatal anyuka, rám nézve (neki a 10 év körüli lánya bújt cipőbe, de nem állt fel benne egyáltalán): Ez nagyon veszélyes! Komoly sérülések lehetnek ebből! Ahhoz, hogy valaki ilyet csináljon komoly bemelegítés és rengeteg edzés kell!
Én pedig csak álltam, mosolyogtam és boldog voltam.

Aztán, szinte rögtön rámtört az emlék, hogy óvodás és kisiskolás koromban az óvodában is, otthon is mennyit álltam én így. Illetve nem csak álltam, hanem körbe-körbe jártam a szobában. Mezítláb, vagy egy sima utcai cipőben, amim akkor éppen volt. Az egyértelműség végett: tényleg a lábujjaim hegyén, ahogy azt balettcipőben a nagyok teszik :).
Szóval: 1. boldog voltam, hogy egy ilyen "ősrégi" vágyam beteljesülhetett (Amikor erre gondolok, hálát  és boldogságot érzek, mert az esély és beteljesülés iránti szükségleteim elégültek ki, köszönöm ezt Badó I-nek, az Operaháznak, vezetőnknek és magamnak!).
             2. elégedett vagyok, hisz megláttam, nem tántorít el engem a kockázatvállalástól a félelem, illetve, hogy a testem bizony még ma is elég jól működik, hogy spiccbe álljak. Mind a bokám, mind a lábizmaim lazán lehetővé tették ezt. ( Amikor hallom, hogy barátnőm, aki jóval fiatalabb nálam azt mondja, hogy neki bizony tiltakozott a bokája, az enyém meg nem, akkor felszabadult és megkönnyebbült leszek, mert az egészség, rugalmasság, fittség iránti szükségleteim elégülnek ki, ezért köszönöm szüleimnek a génjeimet, magamnak pedig a sok gyaloglást és kerékpározást!)

No meg persze bekapcsolt ez a bátorság téma :)!
Mert én visszatanultam a bátorságba és szeretek a lehetőséggel élni. Hisz azt gondolom, hogy az élet nem egy biztonságos valami. Nem vonom kétségbe a hölgy igazát. De mellé teszem, hogy kockázatvállalás nélkül végigmehetünk évtizedek történéssorain anélkül, hogy élnénk.
Lemaradhatunk arról, hogy végigborzongjon a testünk a boldogságtól, mert végre (kb. 45 év után) ott állunk a hatalmas, faltól-falig tükör előtt és a bokánk szépséges ívbe hajolva tart minket a púderrózsaszín cipőben, ami véletlenül pont harmónizál a rajtunk levő ruhával.

Én ezt az élményt semmiért el nem cserélném. Szeretem, hogy ilyen vagyok. Szeretem, hogy bátor vagyok. Köszönöm Marshall és EMK!
Így fürödhetek hűvös, áradó hegyi patakban, ébredhetek autóban egy távoli szigeten a vulkán tetején várva a hajnalt, beszélgethetek idegen emberekkel lelkük rejtett dolgairól, mondhatom azt egy szerettemnek: most nem, és beszélhetek (végre) egyszerre 150 nőnek az EMK-ról, anélkül, hogy félnék.



2017. május 6., szombat

Szóba állni önmagunkkal - újra


Mikor ennek a workshopnak a címét említem embereknek, rendszerint megkérdik: ... és ez mit jelent?
Szó szerint azt, amit a cím mond. Azt jelenti, hogy a bennünk megszólaló, nekünk szóló hangokat ne csak meghalljuk, aztán leintsük, hanem vegyük figyelembe és valóban komolyan vegyük az így jelentkező szükségleteket.

Hisz valamennyiőnkben hangzik, néha visszhangzik ilyesmi:
"Most kellene lefeküdni, mert már eldőlök a fáradtságtól! A válasz pedig: De még itt a vacsoraedény a mosogatóban, meg a körmöm is le kell vágni és óóóó, a mindenét, a gyerek is megkért, hogy varrjam meg a nadrágját!"
"Na, ezt megint, jó szokásom szerint elszúrtam! Hogy lehetek ilyen béna, miért nem tanulom már meg végre, hisz évek óta mondogatom, hogy ezen a területen változtatnom kellene, mert ennek nem lesz jó vége!"
"Óóóó, a mindenét, már megint elfelejtettem befizetni a csekkeket, pedig napok óta a táskámban hurcolom őket. Lehet, hogy már késedelmi kamatot is számolnak fel  jövő hónapra?"
"Hogy is van? Mióta akarok eljutni a masszőrhöz a fájó hátam miatt? De még fel sem hívtam!!"

Ez mehet így akár évtizedekig is, hisz arra vagyunk kondícionálva, hogy a kívülről jövő kéréseknek tegyünk először eleget és magunkat a sor végére száműzzük újra és újra, hisz "nem dől össze a világ, ha ez nem történik most meg", "én kibírom, de a másik még csak gyerek", "egy anyának/apának ez a dolga", stb.

Aztán jön a kiégés, vagy (ahogy Marshall mondta) fizettetni kezdjük a másikkal, hogy ő élvez elsőbbséget.

Ezért aztán ezt a hétvégét arra szánjuk, hogy meghalljuk és komolyan vegyük a tőlünk nekünk szóló kéréseket. Meglássuk és megértsük végre csalódott, szomorú, talán kimerült énünket. Felfogjuk: ha önmagunknak nem számítunk, akkor hiába várjuk azt is, hogy környezetünk tekintetbe vegyen minket, megbecsülje, sőt elismerje erőfeszítéseinket.

Így aztán várom azokat, akiknek időszerű a téma!

2017. május 20-21-én 10-18 óra között
a Lélekszíntérben, FIGYELEM! új, átmeneti helyen: Bp. VII. Rottenbiller u. 28. 1. em., kapucsengő: Ma-uri
előzetes egyeztetés és bejelentkezés után a jszentpeteri@gmail.com címen, vagy a +36 30 2515554 telefonszámon.

Természetesen EMK, de most sem kell hozzá annak előzetes ismerete.

Szeretettel:

Julianna



2017. május 2., kedd

Életjel


Már megint rég írtam. Amikor erre gondolok, csalódott és elkeseredett leszek, mert következetességre és kiszámíthatóságra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e minimum havi egy bejegyzést írni a tréning-meghívókon kívül! Erre a szándékomat ki tudom fejezni.

Pedig előző bejegyzésemre régi, számomra kedves ismerősömtől privát levélben bíztatást, megerősítést kaptam. Ami akkor napokig lelkesített, hisz legutóbb vagy 10 éve találkoztunk és kellemes meglepetés volt az is, hogy ennyi idő után megkeresett, az is, hogy olvassa a blogomat. Ezt ezúton is köszönöm Gy. B. L-nak!
Aztán jöttek a mindenféle beszélgetések és bemutatók, pl. a Marshallról való megemlékezés, a Lilaköd, vagy a múlt szombat a XVIII. kerületben. Ezeken pedig az az öröm ért, hogy számomra ismeretlen emberek jöttek oda hozzám azzal, hogy "olvaslak ám!". Megható élmény ez számomra. De mégsem írok ...

Miért, miért, miért? Kérdezgetem magam. Elfogadható választ pedig nem tudok adni. Tulajdonképpen semmilyen választ nem adok. Csak a kérdés van. Újra, meg újra.
Az egyetlen érv: visz az élet és mindig van más.
Fontosabbak? Nem. Csak ugyanannyira fontosak, mint blogot írni.

Aztán jön az ötlet, hogy írjak, amikor takarítanom kell magamban. Amikor úgy találom, hogy "már megint behívtam egy megszállót", azaz egy témát, vagy egy embert hurcolok a gondolataimban: több, mint 5 percig, öt óráig, öt napig. Teszem ezt úgy, hogy nem öröm, hanem feszültség miatt cipelem.
Nem is volna rossz megoldás ... , de mi van, ha ő is olvas. Ha magára veszi? Ha kritikának hallja? Akkor felvehetem újra, hisz ahhoz, hogy őt értsem, előtte levegőhöz kell juttatnom magam. (Pl. most is azt gondolom, hogy jó néhányan az EMK-s csapatból kibuknak a "kell"-eken.)
Tehát félelemből nem írok??? Na, ez meg szerintem megengedhetetlen. Hisz egyértelműen elköteleződtem a szeretet alapú lét mellett!! Ejnye-bejnye, akkor hogy hagyhatom, hogy a félelem uralljon?
De közben tényleg szeretem kritikus énemet (szakzsargonban a sakálomat), mert felhívja a figyelmem a kibillenésekre, ahogy most is tette ...

Akkor most fontos volna leülnöm és összebékítenem ezeket a belül vitatkozókat.
Igen, de közben megszomjaztam és -éheztem, szóval előbb készítek egy kávét. Amíg megiszom, olvasok pár sort az aktuális könyvből. Aztán ideje előkészítenem a szobát, a tálcát, mert fél óra múlva kezdődik a munka, csenget a mai első ember ...
Vége a munkaidőnek, de még egy falatot nem ettem, úgyhogy most gyorsan összeállítok egy salátát. Csöng a telefon, Bori keres ... Végre étel! Na most lehetne írni ... De a fejem, mint egy üres vödör, olvasni sem vagyok képes, nemhogy írni!
Hááát jó, akkor majd holnap ...

Tehát valahogy így marad el, hogy írjak. Mert élek a pillanatban, a jelenben, ami új és új szükségletek felbukkanását hozza. Persze a mentálhigiénére is sor kerül az erdei séták (testmozgás), a barátnőkkel való beszélgetések, a szerda esti találkozók, vasalás, mosogatás, vagy éppen tusolás közben. De hát akkor ebből sem lesz blogbejegyzés :(.

Pedig van, aki várja. Tegnap is rákérdezett valaki a telefonbeszélgetésünk során, hogy mikor?? De hát pont most meséltem el Neked, hogy mi van velem! Akkor miért olyan fontos, hogy írásban is ... ? Ráadásul nyilvánosban?

Na, de most!! Valaki lemondta a mai ülésünket, mert a férjét kell kórházba vinnie. Tudom, hogy tényleg kell. Szóval írhatok :)!! De mit?

Hogy élek. Hogy dobog a szívem. Hogy fontosak vagytok nekem mindannyian, akik veszitek a fáradságot és olvastok!

Egyébként elégedetté tesz, hogy Bori lányom megkapta első diplomáját, hogy a kecskeméti "lányok" eljöttek a budapesti bemutatóra, hogy vasárnap délután zongorahangversenyt hallgattunk, hogy tegnap Juli megmutatta, hogy készítsek power-point bemutatót vasárnapra, hogy Judit barátnőm meghívott, meséljek kb. 150 nőnek az EMK-ról, hogy Redő Juli külön felhívott az EMK-s játékgyűjteményük bemutatója miatt.
Szomorúvá tesz, hogy a két utóbbi program időben egybe esik, ezért választanom kell, hogy Laci fiam messzire készül, hogy a legjobb szándékom mellett is van, aki kritikát hall a szavaimból és nem szükségleteket, hogy valaki szerint a szomorúságom csak másodlagos érzés, pedig én elsődlegesen reagálok vele dolgokra.
De hát én egy esendő ember/nő vagyok. :)




2017. március 24., péntek

Áprilisban is :)


Amikor arra gondolok, hogy a hétvégi csoport olyan inspirációt és lendületet hozott még bennem is, hogy szerdán 2 egyéni munka között kimentem a környékünkre gyalogolni, mozogni, levegőzni, akkor elégedettség és öröm fog el, mert a sikerélmény, hatékonyság, eredményeség, közös értékrend, összetartozás-élmény és "nővériség" (támogatottság) iránti szükségleteimet látom kielégülni, ezért ezúton is köszönetet mondok azoknak, aki részt vettek a tréningen :)!
Így készülhetett hát ez a kép a XII. Devecseri G. parkban, ahol kora tavasszal az  odvaska lila virága szőnyeget borít a fák lába alá.
A következő hónapban pedi új, eddig általam nem érintett témát nyitok a Lélekszíntérben. Íme:

Családi nézeteltéréseink


Javarészt egyedül neveltem 3 gyermekemet 2, 5 és 8 éves koruktól. Amikor ezt megemlítettem, gyakran reagáltak annak idején új ismerőseim sajnálattal: biztosan nagyon nehéz lehet. 
Én pedig tiltakoztam.
Pedig valójában bőven volt nehézség. Sokszor örlődtem azon, hogy a két lány verekszik egymással; hogy a kisebb mellett ülhetek órákig (néha még el is aludtam), hogy elkészüljön a számtan házi feladat: mert ő inkább játszani akart, én meg, hogy előbb legyünk túl a "dolgunkon"; hogy az elindulás bárhova nekem tartott rövidebb ideig, pedig én 4 ember igényeire készültem fel, aztán várhattam, míg annyira késve lépünk ki a lakásajtón, hogy csomagokkal felpakolva futhatok elérni a buszt, vonatot, rángatva-sürgetve őket: gyerünk már!!; hogy a fiamat nem tudtam rávenni a rendrakásra, takarításra a szobájában, "pedig olyan jó gyerek"; hogy amikor már elértek abba a korba (szerintem) amikor ideje volt, akkor sem látták meg az itthoni teendőket: szemétlevitel, mosogatás, a kád kipucolása;  stb-stb. 
Aztán a lelkiismeret-fudalás időszakai: biztosan én nem tettem valamit jól, hogy mindez nem működik. Amikor gyönyörű lányaim közül az egyik elkezdte eltakarni a szépségét topis deszkás cuccokkal (nem mintha valaha is gördeszkázni akart volna), kicsit később a másik öltözött feketébe és festette be haja felét hidrogénszőkére, aztán meg a fiamat nem lehetett kirobbantani a számítógép elől. 
Én pedig vagy dühöngtem, vagy bőgtem ...
Volt olyan korszak is, amikor láttam, reakcióim nem igazán az enyémek, hanem anyukámat másolom. Na, ez végleg kiborított. Éppen elég volt ezt nekem/nekünk elviselni, tényleg én is ezt csinálom a gyerekeimmel? 
Ez megint egy újabb szülő-gyerek konfliktus, de itt én vagyok a gyerek. Tudok én beszélgetni anyámmal, apámmal? Dehogy, hisz úgyse figyelnek oda. Elvannak a saját ügyeikkel, aggodalmaikkal. Mindig is így volt!!! Ráadásul még mindig meg akarják mondani, hogy kellene lennem, mit kellene csinálnom ...

Aztán jött az EMK és sok-sok beszélgetés, tisztázás. Ma az egyik legnagyobb fegyvertény az életemben, hogy közben felnőtt gyermekeimmel bizalom- és szeretetteli, nagyrészt harmónikus a kapcsolatom. Na persze vannak új és új konfliktusaink, hisz ahogy mondani szoktam: élet van. 

Mivel a hozzám forduló emberek időről-időre hozzák saját nehézségeiket gyermekeikkel, ill. szüleikkel, gondoltam lehet erről is egy hétvégénk. Ahol önmagunkra és gyermekeinkre, ill. szüleinkre is ráláthatunk. Ahol tisztázhatjuk, mi is van egy adott konfliktusban bennünk, ill. a másik oldalon.

Tehát várom azok jelentkezését, akiket ez a téma most érint!
Természetesen EMK, de megint csak nem feltétel az EMK ismerete.

Időpont: 2017. április 8-9. 10-18 óra
Helyszín: Lélekszíntér, Bp. VI. Szófia utca 15. 3. em., 2-es kapucsengő
Érdeklődés, ár, jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554

Szeretettel:
Julianna

2017. március 1., szerda

Márciusi találkozónk


Nőknek önmagukról

Egy újabb kedves témám :).
Évekig vezettem kedd esténként egy női kört, ahol a cél önmagunk teljességének megélése volt. Egy ilyen kedd estére való készülődésben találkoztam először erősen elhanyagolt nőiességemmel. A mesékből jól ismert banya rázta felém átkozódva görbe botját. Az élmény annyira lesokkolt, hogy jó darabig csak néztem ezt a képet, így volt rá időm, hogy eszembe jusson az EMK tanítása: bizonyára rengeteg kielégületlen szükséglete(m) van, amikre eddig nem figyeltem, ezért olyan elégedetlen ez a ... Így aztán odafordultam hozzá, hogy meghallgassam mit is szeretne. Azóta is rendszeresen beszélgetek vele(m) és igyekszem azért tenni, hogy magkapja(m), amit kér.

Gyökeres változás indult hát el az életemben, mert végre komolyan veszem magam, az álmaimat, vágyaimat, szükségleteimet. Igyekszem, hogy önmagamnak én legyek az első. De bizony nem könnyű a több évtizedes rutint megváltoztatni. Gyakran kapom magam azon, hogy leintem őt, amikor jelentkezik, hogy akar valamit - azzal, hogy most nincs időm, energiám, kedvem. Aztán mindig fizetem az árát. Mert ki más lehet fontosabb nekem, mint önmagam? 
Hisz a szeretteimnek is csak akkor tudok szívből, maradéktalanul adni, ha én rendben vagyok...

Mivel az elmúlt hetekben 5 új nő jelentkezett nálam hasonló "önelhanyagolással", gondoltam, legyen egy hétvége, amikor odafigyelünk magunkra. Meghallgatjuk, mit akar a belső hangunk és kitaláljuk, hogyan tehetünk Neki eleget. 
Kihangosítva, tömbösítve, de legalább odafordulunk és megkérdezzük, ahogy a mesebeli paripa megkérdi a szegény legényt, aki elindult szerencsét próbálni: Mit parancsolsz, kedves gazdám? Vagy ahogy egy anya fordul oda újszülött csecsemőjéhez: gyengéd, szelíd hangon, hogy megtudja, mi hiányzik, miért sír a szeretett lény ...

Szeretettel várok minden hölgyet, nőt, lányt, asszonyt, anyát, aki időnként hiányzik önmagának!
Természetesen EMK, de most sem kell feltétlen az EMK ismerete.

Időpont: 2017. március 18-19.
Helyszín: Lélekszíntér, Bp., XIII. Szófia utca 15. 3. em. 2-es kapucsengő
Érdeklődés, jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554

Julianna